Életrajza

Székely Aladár ősei – a Bleyer família – a korán asszimilálódó zsidó családok közé tartozott. A nagyapa, Bleyer Mihály (1817-1897) mészárosként tevékenykedett a Dunántúlon, Rácalmáson. Nemzetőrként részt vett az 1848-as szabadságharcban, és ezt a hazafias érzelmet fiainak is továbbadta.
Az édesapa, Bleyer Adolf (1837-1904) asztalosnak tanult. Olaszországi vándorévei alatt beállt a Kossuth-emigráció által szervezett magyar légióba, majd a vesztes csaták után hazatérve Gyulán telepedett le. 1865-ben vette feleségül Rosenberg Leonórát (1844-1906), és hét gyermekük született: négy fiú (Izsó, Aladár, Béla, Miksa) és három lány (Jolán, Kornélia, Berta).
A gyerekek közül másodikként született meg Aladár, 1870. március 5-én, Gyulán.
A testvérek később – a legidősebb (Izsó) kivételével – családnevüket Bleyerről Székelyre változtatták.
Édesapja fontosnak tartotta a gyerekek taníttatását, valamennyien a gyulai izraelita iskolában kezdték meg tanulmányaikat. Fivérei jól tanultak, később jogi diplomát szereztek, azonban Aladár nem tartozott a jó tanulók közé, még évet is ismételt.
Rossz tanulmányi eredményei, és gyengébb fizikuma miatt az iparos szakmát választotta, Szilágyi József szoba- és címerfestőhöz állt be tanulónak. Mestere értett a fényképezéshez is, és miután felfigyelt a feltűnően szépen rajzoló tanítványára, megtanította az akkor még ritka tudomány alapjaira.
A tanulóidő után Kolozsvárra utazott, ahol a már híres Dunky fivéreknél dolgozott. Először fotóssegédként alkalmazták a pályakezdőt, majd amikor nyilvánvalóvá vált rajztehetsége, a retusálást bízták rá. Három év múlva a testvérek beajánlották Mai Manó budapesti műtermébe, majd később Mertens Edénél dolgozott retusőrként.

A Bleyer családban nemcsak Aladár választotta a fényképész mesterséget. Édesanyjának, Rosenberg Leonórának testvére, Rosenberg Fülöp gyermekei közül többen lettek fényképészek. Közülük is kitűnik Rónai Dénes (a család Rónaira magyarosíttatta nevét), aki 1875. július 16-án született Gyulán. A két unokatestvér, Aladár és Dénes pályája egymást támogatva, párhuzamosan bontakozott ki. Orosházán közösen nyitották meg műtermüket, majd Budapesten a Váci utca jobb, és bal oldalán, egymás szomszédságában nyitották meg üzletüket.

 

A szakma elsajátítása után 1893-ban visszatért Gyulára, és a mai Béke sugárúton, a volt Komló szállodával szemben megnyitotta első önálló műtermét. Segédjének, unokatestvérét, Rónai Dénest nyerte meg. Az üzlet kezdetben jól ment, ám később fokozatosan kiszorította a konkurencia.
Ezért 1897-ben úgy döntött, hogy a közeli, dinamikusan fejlődő mezővárosba, Orosházára teszi át székelyét. Az itteni üzleti sikerein felbátorodva elhatározta, hogy Budapesten is szerencsét próbál.
1899-ben nyitotta meg pesti üzletét a VIII. kerületi Mária Terézia téren (ma Horváth Mihály tér), amelyet egészen 1920-ig üzemeltett. Az üzlet beindulása után Nyugat-Európai tanulmányúton gyarapította tudását. A századfordulón valóságos „fényképezkedési láz” uralkodott el a fővárosban, ami anyagi megerősödést hozott az üzletnek, mindeközben szakmai elismertsége is folyamatosan nőtt.
Az 1910-es év nagy áttörést jelentett, a Váci utca közepén újabb műtermet nyitott, amely minden szükséges kényelemmel, és korszerű felszereléssel várta a fényképezkedni vágyókat. Műtermében megfordult a magyar szellemi élet legjava, írók költők, festőművészek.
Magánéletében is fontos dátum az 1910-es év, felesége – Spiller Irén – megszüli László fiukat.
Az 1920-as években már a felső tízezer egyik kedvelt fotográfusa, díszmagyarba öltözött képviselők, főúri családok keresik fel műtermét. Olyan illusztris személyek készíttettek vele portrét, mint gróf Széchenyi Károly, József Ferenc főherceg és Zsófi főhercegnő, Horthy Miklós.
1926-ban a Magyar Fényképészek Országos szövetsége tiszteletbeli elnökévé választja.

 

Gyenge fizikuma miatt többször betegeskedett, köszvény és szívasztma gyötörte. 1930 körül állapota súlyosabbra fordult, ekkor felhagyott a munkával, és műterme vezetését fia vette át.
1934-ben elvállalta a Magyar Fotográfia szerkesztését, melyet 1938-ig végzett.
1940. szeptember 27-én hunyt el.

 

Művészi tevékenysége

 

Váci utcai műterme – a korabeli elbeszélések alapján – üvegtetős helyiség volt, egyik fala a terasz felé szintén üvegből készült. Állandó mesterséges világítás nem volt, a sötétebb részek derítésére fehér vászonnal bevont reflektorokat használtak. A nagyméretű háttér egyik oldala sötétbarna, másik oldala krémszínű volt. A műterem padlóját linóleum borította, a falak pasztell lila színűre voltak festve. A felvételekhez 18x24 cm-es üvegnegatívokat használtak, amelyeket aztán napfénypapírra nagyítottak.

 

Tanítványa, Szilágyi Erzsébet így emlékezik vissza mesterére:

„Pillanatok alatt meglátta modelljében a jellegzetest, gyorsan beállította, mielőtt az még kifáradt volna. Sok gondot fordított a kezek szép elhelyezésére. Megfigyelte a kéz formáját, az ujjakat, de számára mégis az arc volt a lényeges. Az erőltetett beállításokat és a túl ellentétes megvilágítást kerülte. Képei sosem voltak túlzsúfoltak, bútorokkal vagy dekorációval, drapériákat sem alkalmazott a kép hátteréül.”

Székely Aladár egyedülálló vállalkozása volt az Írók és művészek c. album megjelentetése. Németországi tanulmányútjáról származott az ötlet, hogy megörökítse a kor neves személyiségeit, és a képeket albumba rendezze. A saját költségén, rengeteg munkával elkészített kiadás 1915-ben jelent meg, előszavát Ady és Ignotus írta. Ebből idézünk:

„Székely Aladár egy derék fotográfus ember, kinek művészete abban áll, hogy nem művészkedik a fotográfiával, s képeinek az az egyéni s ezzel megint művészi vonásuk, hogy nem tolja beléjük egyéniségét. Tudniillik: a fotográfia csak így lehet igaz, ami ebben a különös esetben művészit jelent. A festő a maga látása, a maga érzése, a maga kedve szerint fest s képe annyira művészi, amennyire magát bele tudta tenni. Ezt azonban a fotográfus a priori nem teheti, mert végre sem ő az, aki a képet írja, hanem a nap, a lencse, a megérző vegyület. […] semmi erőltetett beállítás, utána semmi retouche. Ez a Székely Aladár gondolatmenete, s igen jó, igen művészi, igen frappáns arcfényképekben váltja valóra. Persze, ezek a reális fotográfiák nem mindenkinek kedvére valók - ki-ki jobb szereti felebarátját látni így, mint saját magát - de mégis mind többen kezdik megbecsülni a Székely Aladár kérlelhetetlenségében a művészi becsületességet s ezzel - amennyire fotográfiánál erről szó lehet - a művészetet, s a szépen nekilendült magyar fényképírásban mind több szem és több megrendelés fordul az ő nyers, de erős képei felé.”

Székely Aladár pályájának meghatározó eseménye volt Ady Endrével való találkozása. A fiatal költő 1907-ben kereste fel a fényképészt, hogy szerelmével, Lédával együtt egy közös portrét készíttessen.
Székely és Ady barátsága 1908-ban kezdődött, ez volt a fényképész első sikeres kiállítási éve, és ebben az évben jelent meg a Nyugat c. folyóirat is. Ekkor készült Ady legismertebb, „könyöklős” portréja, amely bekerült a Nyugatba, valamint az Írók és művészek albumba is.
Székely Aladár szinte bálványozta a költőt, a felvételekért soha nem fogadott el pénzt. Végigkövette barátja életét, megismerkedett annak minden fontos szereplőjével, és megörökítette családtagjait, barátait.
Ady 1919 januárjában bekövetkezett halála rendkívül megviselte a fotóművészt, és visszavonult műterme csendjébe, kevesebbet szerepelt, és kiállításokra sem küldte képeit.
A költőt ábrázoló felvételekből összeállított egy albumot, amely Móricz Zsigmond előszavával jelent meg.

 

Az utókor emlékezete

 

A háború alatt műtermét bombatalálat érte, legtöbb negatívja megsemmisült.
Fia, Székely László a háború hősi halottja, 1943-ban esett el Voronyezsnél.

 

Szülővárosában, Gyulán utcát neveztek el róla.
A Székely Aladár utca elején őrzi emlékét mellszobra, amely Varga Géza alkotása, és 1986-ban lepleztek le.

 

Fotóklubunk 1984-es megalakulása óta viseli Székely Aladár nevét.

 

2010-ben a fotóklub közreműködésével egy járdaszintbe süllyesztett emléktáblát helyeztek el a fotóművész egykori műtermének közelében (Béke sugárút, OTP előtt).

 


 

Források:

 

1) E. Csorba Csilla: Székely Aladár, Vince Kiadó, 2003
2) Nyugat, 1910. 24. szám, Ignotus: Székely Aladár
3) Gyulai hírlap, 1995. VIII. évf. 11. szám 4.old., D. Nagy András: 125 éve született Székely Aladár
4) Gyulai hírlap, 2010. XXIII. évf. 37. szám 9.old., Erdész Ádám: ANNO GYULA Székely Aladár